Az elábbiakban közkinccsé teszem egyik
irodalmár amatőrtársunk szösszenetét.

Mzs

Traeger Ernő

KONKOLY-THEGE MIKLÓS
születésének századik évfordulójára

Itt a földön jártál és az égig szálltál:
Magyar sors végzete, álmodók élete,
Csillagot elérni, az eget felmérni,
S mégis meg nem értve csak sírni az éjbe.

Nem kértél s nem kaptál, érdek nélkül adtál,
Ami a tied volt, ami benned lángolt:
Hazád egén fénylett és nemzetedé lett,
Magyar tudós lelked önmagadban lelted.

Földhöz láncoló rög téged nem kötött,
A szabadság szelét oltották te beléd,
És a honszeretet tüze élesztgetett.

Azóta Ógyallán csillagok ragyogván,
Konkoly-Thege Miklóst, a magyar csillagjóst,
Hirdetik az éjben, örök dicsőségben.

(1942)

   Mondják, annyi a magyar költő, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni,
valóságos népszokás nálunk a verselgetés. Nem mindenki jut el azonban
Ady vagy Radnóti magasságába, sőt, az elsöprő többség semmiféle
magasságba nem jut el. Ez a mutatvány Traeger Ernőnek sem sikerült.
Nagyon nem sikerült!
   A mű 1942-ben keletkezett, Konkoly születésének századik
évfordulóján, és nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy ekkor
Ógyalla, ahol a nagy magyar csillagász létrehozta világhírű
obszervatóriumát, átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott.
   A költő jól bevált klisékkel operál. Van itt szabadság, honszeretet,
rög és magyar bú, sors, meg lángolás – talán csak a barna kislyányt
hiányoljuk, akit egykor Petőfi keresett erősen, a konyhára befordulva.
Igaz, a barna kislyány semmiképp nem illene az emelkedett hangulathoz.
Egyszóval mindez nagyon derék, csak már mások sokkal jobban megírták.
   De térjünk rá Konkolyra! Az életvidám, örökké tevékeny,
intézményigazgató, országgyűlési képviselő, zeneszerző, zongorázó,
céllövő, mozdonyvezető (!) Konkoly Thege Miklóst (természetesen nincs
kötőjel a Konkoly és a Thege között!) bizony nehéz elképzelni, amint az
„éjbe sír", legfeljebb mínusz tíz fokos könnyfacsaró hidegben, és –
valóban! – az égbolt fotometriai felmérése közben, mert hiszen Ógyalla
ilyen programban is részt vett. Abban azonban igaza van a szerzőnek,
hogy Konkoly érdek nélkül adott, mégpedig saját „rögét", egyike volt az
első hazai földosztóknak – a rokonság nem kis bosszúságára. Ezt
követően nem láncolta földhöz a rög, de Miklós bácsiba nem kellett a
„szabadság szelét" beoltani, mint azt Traeger Ernő írja, épp eléggé
szabad, öntörvényű egyéniség volt ő... A széllel beoltott Konkoly –
amint a honszeretet tüze élesztgeti – katasztrofális képzavar!
De máshol is súlyos alkotói válság jelei mutatkoznak, még
a vers legjobb sorában is, mely így szól:

Magyar tudós lelked önmagadban lelted.

Ennek az állításnak egy baja van csupán, az, hogy
semmi értelme. (És még ez a legjobb sor...)
   Konkolyt tehát felélesztette a honszeretet tüze, és a csillagok Ógyalla
egén csak erre vártak: felragyogtak! Korábban feltehetően nem voltak
észlelhetők – nem is értjük, miért épült itt csillagvizsgáló 1871-ben.
Vigyázat, ezt követően valami fontos dolog következik! Közeledik a mű
vége,
hamarosan kiderül, mire megy ki ez az egész. Végre megtudjuk, ki is
volt ez a Konkoly Thege Miklós: magyar csillagjós!

   Traeger Ernő, a jeles gyorsírás-történész ugyancsak melléfogott a nagy
igyekezetben. Azt pedig csak elképzelni tudjuk, miket mondott volna
minderre Konkoly, a „magyar csillagjós" – de mi is csatlakoznánk hozzá.

BOKOR KATALIN