Öt ember (benne az akkor 3,7 éves fiam, aki ma is jól emlékszik a
totalitásra) meg egy Trabi elindult messze le délre, a pont 100 km-re
levő Hartára.
Ott találkoztunk a sportpályánál az éppen bemutatásra készülődő ottani
Neptunusz csoporttal ( a mai Kiskun csop. elődje), de mi a dunapartra
mentünk.
Jöttek oda csehek, franciák, meg mindenféle emberek.
Találkoztunk a gyerek osztályfőnökéjével és iskolaigazgatójával, akik
(nem vicc) tőlünk és egymástól függetlenül pont oda mentek
napfogyizni.
(Mit később kiderült, a budai munkahelyemen a dolgozók 90 százaléka
aznap szabadságra ment, de olyan is volt, aki nem bírta ki bent a
munkahelyen (a Déli-pályaudvaron) és 10-kor vonatba vágta magát a
Balcsi fele, majd Velence után valahol, ahol érte a totalitás
leszállt, és végül ő is látta a csodát.)

Aztán jött a totalitás.
Kezdetét össznépi felkiáltás,
folyamatát "odanézz", "azta", "jééé", "vau" és egyéb hangok,
végét pedig taps jelezte.

Én a végén kísérleteztem: addig néztem szabad szemmel a kibukkanó
napot, amíg nem kellett hunyorítanom. Ha jól emlékszem ez
tizenvalahány másodperc volt. Úgy gondoltam, ettől semmi baja nem
lehet a szememnek, mint ahogy akkor sem, mint amikor véletlenül valaki
egy pillanatra a napba néz, de rögtön utána behunyja a szemét vagy
elfordul. Igazam volt.

A totalitás után a franciák megsajnálták a gyerek szemét, és adtak egy
napnéző szemüveget, amit náluk ezerszámra ingyen osztogattak (nem úgy,
mint nálunk jó pénzért). Ugyanis mi "csak" egy 14-es hegesztőüvegen át
nézelődtünk, ez nekik rémes lehetett.

Amint a totalitás véget ért, a környező népesség rögtön a tizedére
csökkent, a sportpályán is, meg gondolom máshol is.

A hartaiakkal a barátság megmaradt, év végén beléptem az MCSE-be,
azóta találkozókra járok, pl. két éve éppen Hartára, a napórás
találkozóra, így nekem ez egyfajta kezdet is volt.

Haverok, buli, Harta.